A kétéltű leszállási műveletekben a leszállóhajók egyedülálló eszközt jelentenek.
Az Anatóliai-félsziget és a Balkán-félsziget között található Dardanellák-szoros az egyetlen tengeri útvonal a Fekete-tenger partján fekvő országok számára. Az első világháború idején itt zajlott a híres gallipoli hadjárat. A szövetséges erők, elsősorban a britek és a franciák, gyors parttámadást kíséreltek meg. Mivel a dedikált leszállóhajókat még nem fejlesztették ki, a katonák, miután lehorgonyozták partraszálló hajóikat, csak ideiglenes uszályokra hagyatkozhattak, hogy megtámadják a partot. Az intenzív part menti tüzérségi tűz alatt a szövetséges erők súlyos veszteségeket szenvedtek.
A háború fokozódásával Nagy-Britannia gyorsan felismerte a leszállóhajók fontosságát, és sürgősen módosította a leszállóhidakkal és páncélzattal felszerelt sekély{0}}motoros bárkákat. Bár ezek az uszályok nem változtattak a hadjárat eredményén, a hajók-partra szállításáért-felelős partraszálló hajók kezdték felkelteni a különböző hadseregek figyelmét.
Ezt követően Nagy-Britannia úttörő szerepet vállalt a motoros uszályok módosításában, kiszélesítette a hajótestet és burkolatokat, hogy javítsa a leszállóhajó sekély{0}}vízi működési képességét, ami az X-Lighter leszállóhajó kifejlesztését eredményezte. Ezt követően az Egyesült Államok az X-Lighter leszállóhajóból ihletet merítve bevezetett egy nagy tatnyílást és csuklós nyílásokat, hogy tovább fokozza a leszállóhajó védelmét és teherbíró képességét. Kupola{5}}alakú nyílásait feketére festették, és a „Bogár” leszállóhajó nevet kapta.
A "Bogár" leszállóhajó azonban problémákat tárt fel a használat során, beleértve a zord tengeri viszonyokhoz való rossz alkalmazkodást, a túlzott motorteret és a víz felgyülemlését a nyílásokban. A második világháború idején, a csendes-óceáni háború kitörésével a "Bogár" leszállóhajó gyakran tönkrement kétéltű hadműveletek során, ami sürgőssé tette a hajótest módosítását.
Az egyesült államokbeli Higgins Hajógyár egyik hajótervezője kétirányú kormányokat és egy félig{0}}rejtett légcsavart épített be a leszállóhajóba, így fejlesztette ki az LCVP leszállóhajót. Ez a leszállóhajó több víz alatti meghajtórendszert és precíziós vezérlőrendszert alkalmazott, jelentősen javítva a navigációs stabilitását. Ezen túlmenően integrálta a személyzet és a járművek leszállóhajóinak funkcióit, és olyan lapos testet fogadott el, amely lehetővé tette az LCVP számára, hogy több-hullámú, rendkívül hatékony kétéltű leszállási műveleteket hajtson végre. Éppen ezen előnyök miatt tört át az LCVP partraszállító járműve a normandiai partraszállás során több védelmi vonalat, katonák tízezreit szállítva a strandokra.
A második világháború után a győztes hatalmakat nem vakította el a győzelem. A kétéltű partraszállási műveletek hatalmas áldozatai állandó emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy a kiszorításos-típusú leszállóhajók nem alkalmasak a legtöbb strandra, és a partraszálló katonák továbbra is szenvednek sérüléseket és halált a kétéltű átkelések és partraszállások során. A tengerészetek világszerte aggodalomra adnak okot, hogyan valósítsák meg jobban a part--hajók közötti integrációt és csökkentsék az áldozatok számát.
1959-ben, egy európai tengeri területen a brit Cockerell pilóta alig több mint két óra alatt sikeresen átkelt a La Manche csatornán egy saját fejlesztésű légpárnával. A korabeli leszállóhajókhoz képest a légpárnás járműveknek olyan előnyei voltak, mint a nagyobb sebesség, nagyobb teherbírás és szélesebb körű alkalmazhatóság a leszálló környezetekben.
A kutatók gyorsan felismerték a légpárnás járművek leszállási potenciálját. Az 1960-as évek óta Nagy-Britannia fejlesztette ki a BH-7 légpárnát, a Szovjetunió Almaz Központi Tervező Iroda a Swan-osztályú légpárnát, az amerikai Texstrand Marine Systems pedig elindította az LCAC légpárnás járművet, amivel beköszöntött a leszállóhajók „légpárnás korszaka”.
